2. fejezet
Gyönyör
Azt
mondták, ettől jobb lesz. Hogy a lelkemben tátongó űr megszűnik létezni, hogy a
maró fájdalom tovaszáll, és végre békét lelek. Valóban. A nyugalom lágy
lepelként borult testemre, s én készségesen simultam lágy selyme közé.
Ügyetlenül
kotortam táskámban, s legalább öt percbe telt, mire megtaláltam a nyamvadt
lakáskulcsot. Sötét némaság fogadott, a csend nyomasztóan telepedett vállaimra.
Lassú léptekkel indultam a közös szobánk felé, nehogy felébresszem kedvesemet.
Szívverésem lenyugodott, ereimben a meleg vér pedig lágyan áramlott, ahogy
ölelésére, utánozhatatlan mosolyára gondoltam. Hiányzott. Nem számít, mennyi
időre hagytam el a lakásunkat. Hiányzott, mint süketnek a dallam, mint
világtalannak a fény, mint feketének a fehér.
Az ég rám kacsint, látom a vihart
előbukkanni a tengerből.
Ahogy az
ajtóhoz léptem halk nevetgélés zaja szűrődött ki a szobából. Azonnal
felismertem a hang tulajdonosát. Taemin volt vele, az egyetlen ember, akit nem
bírtam elviselni a közelében. A nyugalom olyan gyorsan szállt tova, akár egy
pillangó, amikor megriad egy kisgyermektől. Düh vette át a helyét, mérhetetlen
gyűlölet az ember iránt, aki megpróbálta elvenni azt, ami számomra a
legszentebb. A konyha felé indultam, s felkaptam az első kést, ami a kezembe
akadt.
Közeledik…
Hideg
ujjaimat a kilincs köré fontam, majd benyitottam a hálószobánkba. Az ágyon
ültek, ám ahogy megláttak lefagyott arcukról a mosoly. Taemin felugrott, s
hadart valamit, ám szavai nem értek el hozzám. Arcára rettenet ült ki, ahogy
felé rontottam, s mielőtt védekezhetett volna, egy határozott döfést mértem rá.
Pupillái kitágultak az éles fájdalomtól, torkát keserves ordítás hagyta el,
majd erőtlenül a földre rogyott, s a szívéhez közeli szúrt sebhez kapta kezét.
A hófehér ingén sötétvörös folt egyre csak növekedett… Kiszúrt tüdeje hörögve
kapkodta a levegőt, de nem érdekelt a nyomora.
Fejemet a
sokktól ledermedt páromra emeltem, aki lassan a haldokló felé indult. Keze
remegett, mintha fel sem fogná, hogy az az ember, akivel fél perce még a
könnyeiket törölgették a nevetéstől most félholtan feküdt a földön.
- Mi bajod van? Megőrültél? Meg fog halni!
– vágta a képembe a nyilvánvaló igazságot. Ami azt illeti… igen. Talán megőrültem.
Gyengéden
megrázod csontjaim, hagyod, hogy a szerelem egymagamban törjön össze.
Féltékenység
árasztott el, ahogy zokogó kedvesemre pillantottam. Hogy merészel könnyet
ejteni érte? Még van képe előttem gyászolni azt, aki lassan, szinte
észrevétlenül próbálta elrabolni őt tőlem? Hát nem érti, hogy csak miatta
tettem?
- Szóval sajnálod őt… – jegyeztem meg
epésen. – Sajnáltad volna korábban.
Elmémre
valami megmagyarázhatatlan köd borult, már nem számított semmi. Erőszakosan
rántottam el Key-t a haldokló ellenségem teste mellől, s szinte vadállatként
téptem le róla pólóját. Hiába próbált ellenkezni, hiába könyörgött és sírt, én
a falhoz taszítottam, s méreggel vegyülő szenvedéllyel martam rá ajkaira.
Uralkodtam rajta, játszottam vele, mint oroszlán a prédájával, aki aztán kész
karmait a vérében ázatni. Rettegve csókolt vissza, hiszen a gyilkos fegyvert még
mindig markomban szorítottam.
- Jonghyun – halkan nyögte nevemet, egész
testében reszketett a félelemtől. Eddig sohasem félt tőlem, sohasem okoztam
nála bármiféle távolságtartást, én voltam a bizalmasa, a búvóhelye, a szerelme.
Rémképek sokaságát tükrözhette tekintete, ám én a lelkemben kéjesen felnyögő démon
miatt egy percig sem törődtem ezzel.
Azt
hiszem elvette a lelkemet…
Menekülni próbált, de kezeit megragadva
testemmel a falhoz préseltem és vágyakozó sóhajokkal elhalmoztam a nyakát
csókokkal. Tudtam, hogy imádja, mégis undorodva próbálta kiszabadítani magát.
Nem kellek neked, kedvesem? Elutasítasz?
Elárulsz? Akkor viseld következményeit…
A
padló hidegen nyikorog…
S
ő elvette a szívemet…
Azt
hiszem elvette a lelkemet…
A lelkem, melyet már így is a tiéd volt…
elraboltad és szilánkjaira törted.
Azt akartam, hogy a kín méregként áradjon
szét vénáiban, akárcsak az elégtétel, melyet én éreztem Taemin ártalmatlanításakor.
Ha már nem kellek neki, hát szenvedjen! Érezze, amit nekem kellett!
Az ágyra taszítottam Keyt, ekkor kapta az
első szúrást. Vére apró patakként folyt le csípőjén a kicsi sebből, mely csak a
bőrét sebezte fel; torkából mégis keserves sikoly tört elő. Kétségbeesetten
pillantott fel rám, majd a földön fekvő Taeminre. Még most is csak ő kell neked? Én miért nem vagyok elég jó?
Ismét vadul birtokba vettem ajkait, s bár
még mindig védekezni próbált, én bizonyultam erősebbnek. Vadul téptem hajába, s
a heves csatában, melyet az életéért vívott, a földre zuhantunk. A tompa
puffanást halk sírás kísérte, minden egyes könnycsepp könyörületért kiáltott.
Meztelen bőrét vörösre színezte vérének
egyre duzzadó folyama, mellkasa szakadozva emelkedett fel levegőért. Újabb
kíméletlen csókba vontam csábítóan rózsaszín ajkait, testén vágyakozva
simítottam végig, majd megszabadítottam a nadrágjától és esdeklő szemeibe
néztem. Hagytam neki, hogy pár pillanatig elhiggye, hogy megúszhatja… de
tévedett.
Erőszakkal tettem magamévá, azt akartam,
hogy érezze a fájdalmat, ami engem is belülről marcangolt. Hangosan üvöltött,
arca könnyben úszott, lelke apró darabokra tört. Megtettem, és már nem volt
visszaút, így folytattam, amit elkezdtem. A késsel a nyakához hajoltam és egy
gombostűnyi sebet ejtettem gyönyörű bőrén. Vére azonnal előbuggyant, válla
mellett lefolyva a padlóig csöpögött. Elmerengve nézem, majd élvezettel nyaltam
le onnan.
Az
enyém vagy.
Aztán hitelen rám támadt, megpróbált
lelökni magáról, erősen taszigált, de nem ment vele semmire, csak felmérgesített.
A köd, amely eddig elmémet fedte most még sűrűbbé vált, s a késsel újra és újra
lesújtottam. Már nem érdekelt, hol érem…
A
véred fojtása csábít, nem mutatok kegyelmet, újra megteszem.
Egy utolsó
nyögés, egy utolsó lélegzetvétel és szívdobbanás – szinte láttam, ahogy lelke végleg
elhagyta törékeny testét. Szemei félig nyitva, vakon bámulnak az ajtó felé… és
az utolsó könnycsepp is lomhán elhagyja őket.
Kinyitod
a szemed, még mindig sírsz kedvesem…
Tested
kiszárad.
Tekintete,
melyben korábban annyi lágyság, melegség és szeretet volt, most üvegesen meredt
a semmibe. Mintha sosem ült volna benne az a csillogás, amelybe hajdanán
beleszerettem.
Pillantásom
Taeminre tévedt, kinek könnyáztatta szemei még mindig arcomat fürkészték. Egy
síró kisgyermek arcával bámult rám… megvetett. Halk kuncogás hagyta el
ajkaimat, mely szép lassan őrült kacajjá változott. Ujjaim végigfuttattam Key
fedetlen testén, s ujjamról csöpögő vérével egy szívet rajzoltam mellkasára. Ez
volt szerelmünk utolsó kenete.
Hátam
mögül egy kétségbeesett üvöltés hangzott fel, s ahogy oda pillantottam Minhot
láttam térdre rogyva, megtörve. Szeme tágra nyíltan próbálta felfogni a
látványt, de nem akarta elhinni… megragadta az ajtó előtt fekvő Taemin kezét és
zokogásban tört ki.
Onew fél
perccel utána ért oda – az ajtófélfában megkapaszkodva próbálta megőrizni a
hidegvérét. Némán bámult maga elé, arcára mérhetetlen fájdalom ült ki, ahogy a
vértől és mocsoktól áztatott kép a szeme elé tárult. Testére ólomsúly nehezedett,
ahogy telefonjáért nyúlt, s a rendőrség számát tárcsázta.
A holddal elmenekülök a nap tüzes
vérontása elől.
Üres
tekintettel bámultam feléjük. Ők ezt nem értik. Mind megvetnek, de közben nem
értik miért tettem…
Hallottam,
ahogy barátom bemondja a telefonba a címet, ám szó aligha jött a számra. Végül
annyit bírtam kinyögni:
- Elárultak.
.
